2012. szeptember 1., szombat

Mese rólunk (és receptek hosszú utazáshoz)

Az a helyzet, hogy Lurkó nem kedveli igazán a könyvből felolvasott meséket. Sokáig azt hittük, hogy ez a viszonyulása a klasszikus mesékhez idővel majd változni fog, de egyelőre ugyanott vagyunk: a Mondjál mesét! felkérés szó szerint értelmezendő. A mesét kizárólag fejből lehet előadni és lehetőleg róla (rólunk), illetve a minket érintő dolgokról kell szóljon.
A bölcsiben és nagyszülőkkel persze egészen másképpen alakul a mesehallgatás élménye, így Lurkó sem marad ki például az ízesen felolvasott magyar népmesékből, de amiről most írok, az valami egészen más. A mi hétköznapjaink meséje, a számunkra fontos dolgokról. Szóval van már mosógépes mesénk, Julis mesénk, kempinges mesénk és mostanában született a legújabb mese a Kicsi Házról.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy paleo család, akik valamikor régen ellátogattak a Kicsi Házba, egy messzi tenger partjára. És ott olyan jól érezték magukat, hogy elhatározták: visszamennek, és újra megpihennek a Kicsi Ház tornácán. Éjszaka indultak, mint legtöbbször, amikor hosszú útra keltek. Elemózsiaként pedig csupa olyasmit vittek magukkal, amit mindannyian nagyon szerettek: mivel nem ettek kenyeret, inkább ropogós husit pakoltak párolt nyári almával és a gyümölcsök mellett kókuszkekszet majszoltak az úton.
Amikor megérkeztek, a Kicsi Ház a maga egyszerűségével fogadta őket: a meleg víz a Nap által felmelegített tartályokból folyt és annyi áram állt rendelkezésükre, amennyit a Napból nyertek. A Kicsi Ház még kisebb konyhájában sok paleo finomság készült. Amíg a családi étkezésre várakozott, Lurkó gyakran állt a Kicsi Ház előtt és figyelte, hogy a szél vajon éppen termel-e energiát a szomszéd ház lakóinak vagy inkább lustálkodik. Máskor pedig lesben várta, hogy a Kicsi Ház környékének lakói előbújjanak rejtekhelyeikből. Napközben a gyíkok, estefelé pedig a gekkók társaságát kereste. Vacsora után rögtön pedig a vízfestékét, amivel az aznapi élményeket és a kedvenc állatait kívánta megörökíteni.

A Kicsi Háztól a tengerparti öbölhöz régi római út vezetett. A mandarinliget és szőlőtövek között elhaladva a nagy zöld kapuhoz érkeztek. Miután Lurkó mindenkinek segített átjutni a kapun, rögtön a vadon termő szederbokrokhoz léptek. Minden nap egy-két újabb érett szemet találtak és megbeszélték, hogy ugyanaz a Nap, amelyik reggel felkel, este lenyugszik, és felmelegíti a vizet a tartályokban, egyúttal a növényeket és minket is táplál, sőt a gyümölcsszemeket is megérleli. Délben pedig olyan erővel süt, hogy a bőrünket is megégetheti, ezért nem kell olyan hangosan ordítani minden alkalommal, amikor egy rövid időre a naptej vagy valami ruházat előkerül.
Amikor a szederbokrokat maguk mögött hagyták, már csak pár lépésre álltak a szélkerekes háztól, azután pedig a Kabócás Fához érkeztek. Itt mindig kötelező pihenőt tartottak: Lurkó irányításával alaposan szemügyre vették a fiatal fát, hogy éppen megbújt-e rajta valahol egy hangosan reszelő kabóca. Egyúttal azt is megbeszélték, hogy ha valamilyen fontos ügyben (mit eszik a kabóca?) nem tudnak azonnal választ találni a saját tapasztalataik tárházában, akkor bizony jó lesz majd a nagy rovaros könyvben otthon alaposabban utánajárni. Micsoda előrelátás volt megrendelni az antikváriumból a teljes sorozatot!
Ha az ember figyelmes volt, a Kabócás Fától már látszott is a tenger kékje… A tengerparton pedig nagyon sok gyermek játszott és akadtak köztük kedves, barátságos játszótársak is, akik szívesen elcserélték egy időre vagy megosztották a játékaikat másokkal. Tényleg bántó lehet, ha valaki nem szívesen osztja meg azt, amije van, de erőszakkal nem vehetjük el a másét. És így tovább, és így tovább, beleszőve a mindennapok kérdéseit, frusztrációit, vágyait és örömeit. Mi az, hogy fagyi? Miért esznek mások nápolyit? Miért nem lehet naggyá és erőssé válni ilyen ételekkel? Mitől nő olyan nagyra a bácsi pocakja? És mi miért csak nagy ritkán (Lurkó szerint viccből) eszünk nem paleo ételeket?
A hosszú hazaútra pedig – a húsos főétel mellé – olyasmiket készítettem, amik máskor főleg reggelinél jönnek szóba. A nyár utolsó heteiben a szilvát nemcsak nyersen fogyasztjuk, hanem gyakran enyhén párolva is. Amikor már egy pici levet engedett, megvárom, hogy kihűljön és darált diót, mákot, jó minőségű kókuszzsírt, sok fahéjat és néha kakaót is keverek hozzá. Az autózás szüneteiben boldogan kanalazzuk. A Kicsi Házban csupán gázrózsák vannak, de a sütő csak a legvégén hiányzott, amikor a hazaútra szerettem volna valami gyorsan-könnyen elővehető, viszonylag laktató finomságot készíteni. Így aztán serpenyőben sült a mákos lepény és nem bántam meg a kísérletezést. Öt tojásból készítettem, mák- és kókuszliszt, nyírfacukor, illetve a maradék kókusztej felhasználásával. Ahhoz, hogy mindkét fele megsüljön, a lepényt nem lehet egészben megfordítani, de szeletekre vágva már könnyedén, és így akár azonnal tálalható is (lenne, ha ez épp nem a hazautazás napja lenne). Úgyhogy zsupsz a dobozba.

Az utazásunk alatt sikerült végre elolvasnunk Ran Prieur régebbi, de sohasem aktuálisabb írását arról, hogy A civilizáció felfalja önmagát, ezért jobb nem számítani arra, hogy a mai kényelmes életünk mindig ilyen lesz, az anyagi javak tekintetében netán még jobb is. Hazatérve pedig nagy élvezettel olvastam A halott dédapád tesztet önkéntes egyszerűségről és környezetvédelemről. Azt hiszem, hogy mindazoknak, akik megmosolyogják az - étkezési alapanyagok kivételével - fényűzésmentes elképzeléseinket, fölösleges is lenne magyaráznom, hogy Lurkónak egészen más szempontrendszer szerint kell felnőnie, mint például nekünk. Hogyan lehet jó az, ha egy kisgyerek egész nyáron egyszerű, természetes, mégis pazar ételeket eszik, természet közeli élményeket gyűjt, és közben nem eszik fagyit? Éppen így.
Itt a vége, fuss el véle!
Bogyó

4 megjegyzés:

  1. Kivételes személyek vagytok, olyan jó lenne megismerni titeket!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Juca!
      Köszönjük szépen. És persze feltétlenül szóljatok, hogy Budapesten jártok :)
      Bogyó

      Törlés
  2. Nagyon érdekes ez a cikk és a július 31-it is nagy érdeklődéssel olvastam még frissiben, és részben a hivatkozott cikkeket is (Szvetelszky!) Hát igen, továbblépegetve a linkek mentén sokféle gondolattal, információval találkozik az ember.
    Hatvanas éveimben járok, vannak emlékeim a régebbi, természetközeli, szinte nullahulladékos életmódról. Persze, már az is inkább termelés-közelinek volt mondható. Ma újra fel kell fedeznünk az egykori életformát, hogy hasznosíthassuk belőle azt, ami számunkra is jó. Ajánlanám ezért Kis Lajos néprajztudós "A szegény asszony élete" és "A szegény ember élete" című munkáit és Végh Antal könyvét is, a "Kenyér és vászon"-t. (Nem a szegénységet és a kiszolgáltatottságot sírom vissza, nem...)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Zsuzsanna!
      Köszönjük a kedves szavakat és a megosztott tudást is. Nagy örömmel fogadjuk az ajánlott olvasmányokat!
      Bogyó

      Törlés